Nibiru honlapja - Együttérzés nélküli ország

Politika - Együttérzés nélküli ország 2010.01.29

Barátaim oldalai

Együttérzés nélküli ország

Az emberi minőség egyik legfontosabb érzelme az együttérzés. Együttérzés nélkül egy közösség, vagy nemzet, halálra van ítélve. Tágabb értelemben pedig nem az erőforrások vagy az energia, hanem az együttérzés hiánya okozhatja majd egyszer a civilizációnk végét is, ha nem változik meg az emberi faj.

Akár bevalljuk, akár nem, a magyar népesség jókora hányadából hiányzik ma az együttérzés képessége. Egy mások bajai iránt sokszor érzéketlen, indivídumokból álló, mindig és mindenen vitatkozó beteg nemzet vagyunk. Okolhatjuk ezért a huszadik, huszonegyedik századi történéseket, vagy akármi, akárki mást is, a lényegen mit sem változtat: az együttérzés hiánya vezetett oda, hogy a mai Magyarország morális és gazdasági értelemben is Európa és a világ perifériájára szorult és ott is marad, amíg nem leszünk képesek átérezni a másik magyar kínját-baját.

Nehéz azonban megváltozni. Akit egyszer maga alá temetnek a kondicionálások, akiből egyszer kiirtották az önazonosságát, a nemzettudatot, abból eltűnik az együttérzés is.
A történelem kérgessé tette a magyarok szívét, racionalizálódtak az érzelmeink. Feltételeket szabunk, hogy a másik magyar mikor érdemli, vagy éri meg, hogy segítsünk rajta, de úgy egyébként is azzal lépünk át mindenen, hogy "megvan a magunk baja." Ezer és ezer olcsó kifogást találunk arra, hogy miért nem segítünk, miért nem cselekszünk, miért nem tiltakozunk, miért nem csapunk az asztalra korunk igazságtalanságai miatt. Az együttérzés szentjánosbogárnyi szikrája még ott van, talán feléleszthető, de ehhez közösen fel kéne ismerni a helyzetünket. Ha nem így teszünk, soha nem jutunk túl a pártoskodáson, és soha nem jöhet létre valódi összefogás közöttünk, ami a felemelkedés záloga lehetne. Mert az összefogás messze nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanarra a pártra kell szavaznia, hanem hogy nem csak képesek, de hajlandóak is legyünk élni a jogainkkal, még akkor is, amikor a hatalom mindenkor keresztbe tesz nekünk. Együtt egymásért és bármelyikőnkért! Hogy ne hagyjunk senkit sem cserben.

Akit hidegen hagy mások nyomorúsága, vagy problémája, akinek nem szorul ökölbe a keze ha másokat vernek, vagy aláznak meg, azt magát is utoléri előbb vagy utóbb a megaláztatás. Az egészre mint guanó rakódik rá a félelem, mely végül passzivitásra kárhoztatja, a pártok kénye-kedvének szolgáltatja ki a magyart. Az államilag intézményesített terrorizmus, a butításban, történelemhamisításban élenjáró liberális oktatási rendszer pedig eléri a kellő hatást: ma már a fiatalok egyre nagyobb hányada gondolja úgy, hogy ha nem tud semmit, abból nem lehet baja. Nem kiabálnak még az égbekiáltó igazságtalanságok láttán sem, mert úgy nem törik be a fejük. Sőt, inkább oda sem néznek, nem avatkoznak abba, amihez nincs közvetlen közük. Elvégre nem őket, vagy az ő gyermekeiket bántják, nem az ő életük, megélhetésük, vagy vagyonuk van veszélyben.

Krónikus betegek létszükségletnek számító gyógyszereiről vették le a támogatást, vagy annak nagy részét a közelmúltban. Szépen, fokozatosan, egyiket a másik után.
A keringési- és szívpanaszokban, súlyos allergiában, asztmában, cukorbetegségben szenvedők drasztikusan megemelkedett költségei elleni tiltakozásul nem mentek ki az utcára az egészségesek. A csökkent munkaképességűek bértámogatásának csökentése, a szellemi fogyatékos gyermekekkel foglalkozó iskolák támogatásának megvonása miatt sem volt kukaborogatás, vagy barikádépítés.

Ujgur testvéreink szenvedése Kínában nem érdekel bennünket, mert az ujgurok messze vannak, meg amúgy is muszlimok. A szlovák nyelvtörvény miatt nem mentünk ki tiltakozni, mert mi itthon nem vagyunk korlátozva a magyar beszédben, a többi meg nem a mi dolgunk, majd elintézik a politikusok. De ugyanígy maradunk érzéketlenek honfitársaink problémái iránt is. Nem tiltakoztunk az érintettekkel együtt, vagy akár azok helyett, amikor a kormány megszüntette a kistelepülések iskoláit, kispostáit, majd a településekhez vezető vasútvonalakat, mondván, hogy mi városban élünk. Nem vonultunk ki felháborodva a gazdákkal együtt a parlament elé azért, hogy a multik kezébe átjátszott élelmiszeripar és kereskedelem, a parasztokat a szabad versenyre hivatkozva sanyargatja az alacsony felvásárlási áraival és más országok agyontámogatott mezőgazdasági termékeinek importjával. Sőt, még ki is használjuk a helyzetet! Megvesszük az olcsóbb külföldi terméket, akár az egészségünk árán is. Már alig van tehén az országban, de mi nem bojkottáljuk az import tejet, (mely a szakértő szerint is leggyakrabban nem több, mint "a tej alakos elemeit tartalmazó moslék") mert nekünk nincs tehenünk.

"Mondjátok, milyen ország ez, ahol nincs olyan csoport, réteg vagy szakma, amit ne nyomorítottak volna meg? És milyen ország az, ahol mindezt meg lehetett tenni? Egy együttérzés nélküli ország. Miért? Mert amikor elvették a GYES-t, a GYED-et, mi hallgattunk, mondván: nekünk már nagyok a gyerekeink. Elvették a támogatást a magyar gazdáktól, és mi azt mondtuk: mi városiak vagyunk, ez minket nem érint. Mesterségesen gyűlöltették velünk az orvosokat, hogy addig se a kormányra figyeljünk, és mi azt mondtuk, igen az orvosok úgyis túl sokat keresnek. Ez nem a mi bajunk. Elvették a támogatást az egyházi iskoláktól, és mi azt mondtuk: a mi gyerekünk világi iskolába jár. Megnyomorítják a fiatalokat? Oda se neki, mi már középkorúak vagyunk, küzdjenek meg ők is. Elvesznek a nyugdíjasoktól, és mi azt mondjuk, minket nem érint, mi még fiatalok vagyunk, és különben is a nyugdíjasok nagy része hagyta megvenni magát 19 ezer forintért, sokan pedig közülük a szoclib kormányra szavaztak! És rántunk egyet a vállunkon.

Nem, barátaim! Meg kell tanulnunk, hogy a másik magyar kínja, nyomorúsága a mi nyomorúságunk is. Ha valakit kifosztanak, nekünk kell jajgatni helyette! Soha senki baján nem ránthatjuk meg a vállunkat. Mert szépen lassan így játszanak ki minket egymás ellen. És látod, ahol egyet bántanak, utána sorra kerülsz te is. " (1*)

Amíg nem látjuk be, hogy a betegség, a nyomorúság és a félelem nem ismeri a politikát, és nem válogat az oldalak között, nem lesz közöttünk összefogás. Csak az egymás iránti együttérzés, és összetartozás érzése segíthetne. Ahogy a vízcseppekből óceán, a hópelyhekből pedig lavina áll össze, megszülethet egy új közös szív, mely együtt dobban. Egy felébredt, új magyar nemzet, mely képes megőrizni az értékeit és érvényesíteni a közös akaratát. Mindegy ki van éppen hatalmon. Mert egyes politikusok és pártok sokat papolnak ugyan az összefogás fontosságáról, de az csak annyit jelent a részükről, hogy "szavazz ránk!" Nem többet. Politikai húzás, játszma ez, amivel a saját ideológiájukat akarják elfogadtatni, valójában azonban megosztanak bennünket. Meg kell látni, hogy az összefogás ereje a szívben lakozik, a pártoknak pedig nincs és soha nem lesz szíve. A pártok mindig mindent a szavazokért fognak csinálni. Ha ilyen értelemben nem éri meg, a kisujjukat sem fogják mozdítani. Soha.

Egyetlen politikus, pap, vagy más önjelölt vezető nem lesz alkalmas arra, hogy összefogja a magyart, és ezzel pozitív változást hozzon. A nemzet java már sejti, hogy amíg a magyar szív nem nyílik meg önmagától, és nem állunk a sarkunkra, nincs kilátás a felemelkedésre. Jó lenne, ha ezt belátná a még reménykedők azon tábora is, akik ahelyett, hogy részt vennének a folyamatokban, még mindig rajtuk kívül állóktól - pártoktól, politikusoktól, Istentől és az időtől - várják a gyógyírt a saját problémáikra.

Ha egyszer felébredünk, végre eltűnnek majd a politikus alkatúak. Az ébredésnek viszont minden bizonnyal meglesz az ára is. Mert látni és cselekedni nem olyan biztonságos, mint egy életet átaludni a nemtörődömség önző magányában. Ha nem változunk, végleg elnyelnek majd bennünket a pártideológiák és hazugságok.

Ha nem magyarok lennénk, talán még elvakarózhatnánk egy darabig. De nekünk már túl késő, nem engedhetjük meg magunknak ami itt folyik. Ha nem állunk ki egymásért, akkor az elkövetkező ciklusban sem történnek majd lényegi változások. Talán lélegzethez jutunk egy kicsit, mielőtt újra a víz alá nyomnak bennünket a bankok, a spekulánsok, és a többség által választott pártok alkujai. Ennyi.

Persze a változáshoz előbb meg kéne bocsátanunk. Meg kéne bocsátanunk a tudtukon kívül elbutított balliberális szavazóknak, a "meggyőződéses" szavazóknak, a politikát nem ismerő szavazni járóknak, az eddig alvóknak, az együgyűeknek, s a többieknek. Meg kéne bocsátanunk egymás vélt vagy valós hibáit, de mindenekelőtt önnön magunknak kéne megbocsátanunk, hogy hagytuk, hogy eddig süllyedjen az ország. Mert akárhogy is vesszük, mindannyiunk bűne, hogy elnéztük, ahogy elmarad a rendszerváltás. Utóbb a mi bűnünk az is, hogy naivak voltunk és túl sokáig tűrtük, hogy a fejünk fölött döntsenek a nemzet számára fontos kérdésekben. S végül a mi bűnünk, hogy feladtuk és beletörődtünk mindebbe.

Persze ilyenkor rögtön felmerül a kérdés, hogy egy annyira kevert népesség esetében, mint a magyar, beszélhetünk-e nemzetről. Egyszer arról panaszkodtam egy hölgynek, hogy nem lehetünk magyarok a saját hazánkban. Erre azonnal fölhorgadt, és az én magyarságomat kezdte el firtatni. Hogy én magyarnak tartom-e magam, és hogy nekem minden felmenőm magyar-e, mert hogy ő ezt nem mondhatta el magáról, és egyáltalán, mi az, hogy magyar? Amint az kiderült egyik ágon tót, a másikon szerb dédszülőkkel is rendelkező, és idegen csengésű vezetéknevet viselő hölgyet igencsak irritálta a válaszom, hogy bár igen, magyar vagyok, de nem ez ami számít. Lehetnék akár Petrovics, mint Petőfi volt, akkor is magyar lennék, mert azt, hogy magyar-e valaki, nem az dönti el, hogy ki fia borja, hanem hogy megvan-e a szikra, ami a szívben lakozik, de a lelket melegíti: az együttérzés képességének szikrája a többi magyar iránt.

Illyés Gyula azon mondata, hogy "magyar az, akinek fáj Trianon" is az együttérzésről szól. Akinek fáj Trianon, annak nem a területek elvesztése fáj elsősorban, hanem az, ahogyan elbántak és ahogyan bánnak a magyar testvéreinkkel a határainkon túl. Ha a trianoni békében a magyar többségű részek Magyarországon maradtak volna, csak egy távoli történelmi kérdés lenne az egész, kevesen foglakoznának vele. De Trianon itt él velünk és nem nyugoszik. Azt akarják, hogy ne bolygassuk, de az igazságtalanság a lelkeket mardossa és égbe kiált.

Csak azok hozhatnak változást Magyarországon, akik képesek legalább annyi együttérzésre, hogy megértsék, miért fáj valakinek Trianon. Mert aki még erre sem képes, az ezután is paktumokkal, megalkuvó külpolitikával, globalista szemlélettel fog politizálni, és a saját boldogulását, saját kis köreinek jólétét fogja szem előtt tartani. Ezt jobb, ha mindenki észben tartja így a választások előtt. Mindenki, akibe szorult még valamennyi jóindulat. Mert elég abból, hogy azért nem jutunk ötről a hatra, mert az átlag magyarból csaknem kiveszett az együttérzés képessége, de ebből eredően vezetőinknek is folyton olyanokat választunk, akik a számok mögött nem látják meg az embert!

A még mindig reménykedő, de közben a létéért küzdő magyar embert.

Nibiru

2010.01.29

Jav: 2010.03.09

(1*) Idézet Bíró Ildikó országgyűlési képviselő (Fidesz) által a Civil Összefogás Fórum nagygyűlésén 2009 április 5-én elmondott beszédéből.